Rembrandt Rulez

Rembrandt Rulez. Nálam biztosan. Évtizedek óta. A 20. születésnapomra beajánlott „felnőttnőelsőaranygyűrűje” ajándék helyett egy buszjegyet kértem Amszterdamba az akkori nagy Rembrandt kiállításra. A tárlat utolsó napján érkeztem és zárásig bolyongtam a tömegben, addig ismeretlen transzban. Azóta több nagy Rembrandt kiállítást láttam, de bármi legyen is a válogatás alapja, önarcképek, kései művek vagy kortársakkal közös tárlat, az eredeti művekkel való találkozás mindig megérint. Az idei, a festő halálának 350. évfordulójára rendezett, Rembrandt év attrakciója az Éjjel őrjárat a látogatók előtt zajló restaurálása mellett a ma nyílott Rembrandt-Velázquez tárlat.

Nem mondanám, hogy türelmesebb lettem az első találkozásunk óta, már kora reggel a Rijksmuseum előtt toporogtam a kitartó esőben. Előttem gyakorlatilag csak a holland meg a spanyol király látta a kiállítást, de tőlük nem sajnáltam az elsőbbséget. Mióta a kiállítás tervéről olvastam az foglalkoztatott, hogy milyen elképzelések alapján rendezik majd meg. Vajon melyik Velázquez festményeket küldi el a madridi Prado, hiszen állandó kiállítását egyik múzeum se bontja meg szívesen, remekműveket pedig a legritkább esetben kölcsönöznek. A mesterek ugyan kortársak voltak, de két merőben eltérő világban éltek, mi lesz hát az összehasonlítás alapja? Velázquez a katolikus Spanyolország királyának udvari festője volt, míg Rembrandt egy északi, protestáns köztársaság különce. A 17. században a spanyol birodalom már hanyatlik, Németalföld az azóta Aranykornak nevezett virágkorát éli. Velázquez művészetét az uralkodó és az egyház megrendelései határozzák meg; Rembrandt szabadon alkot, szabad piacra, megrendelői gazdag polgárok.

A kiállítást nyitó képpár Zurbarán Isten báránya című festménye mellé helyezett Saenredam protestáns templombelsőt ábrázoló képe azonnal megadták a választ kérdéseimre. A kiállítás megálmodói rendhagyó dialógusra invitálnak. Rembrandt és Velázquez művein kívül kortársaik festményeit úgy helyezik egymás mellé, hogy az egyértelmű különbségek mellett felbukkanó párhuzamokat is felismerhessük. Mindezt oly módon, hogy felnőtt, gondolkodó embernek tekintik a látogatót. A festők eltérő körülményeit leginkább meghatározó vallási különbség témája végigvonul a tárlaton, a bemutatott példák mégis azt jelzik, hogy ennek ellenére az alkotók művészetükben hasonló utat jártak be. Azzal, hogy Németalföldön az egyházi megrendelések megszűntek, a vallási élet, a hit, a keresztény értékek más módon kerültek megfestésre, a festők pedig egy-egy témára szakosodtak, az említett Saenredam például a templom enteriőrökre specializálódott. Az összekötözött lábú, sorsába beletörődött, a sötétben békésen fekvő bárány Krisztus keresztáldozatának jelképe mellett a hófehér, díszítetlen, egyszerű térben hallgatják a hívők Isten szavát. Eltérő módon mégis ugyanarról a letisztult áhítatról, elcsendesülésről, mély hitről szól mindkét művész.

 

A következő teremben a szeretet ábrázolásának példáiként egymás mellé helyezett Rembrandt Zsidó menyasszony és Ribalta Krisztus átöleli Szent Bernátot című képét figyelve megindító, hogy mennyire hasonlóak a két művésznél a kezek játékai, az ölelő, érintő mozdulatok. Azt üzenik: Isten hozzánk küldött emberek karjaival ölel át minket.

A bemutatott csendéleteken láthatjuk, hogy az alkotók hasonló technikai megoldásokon fáradoztak és egyszerre jutottak el például a különböző textúrák tökéletes megfestéséig is. Rembrandt festményein a fény közismerten központi elem. Zseniális fényábrázolását itt az Olvasó idős nő igazolja, akinek arcát, lényét, az olvasott könyv világítja meg, fényesíti prófétaira. A mellette látható Velázquez Szibilla című képe pedig azt bizonyítja, hogy a spanyol mestert legalább annyira izgatta a fény megfestése, mint a legtöbb barokk alkotót.

A két mester hasonló elvek mentén dolgozott portréfestészetében is. Velázquez ugyanolyan megismerni vágyással fordul modelljei felé és ábrázolja részletesen karakterüket, mint amilyen kíméletlen őszinteségnek lehetünk tanúi Rembrandt önarcképein.

Számomra a legmeghökkentőbb párhuzamot az utolsó teremben kiállított két Frans Hals festmény közé helyezett Valdés Leal tabló jelentette. A spanyol festő Finis gloriae mundi című képén koporsókban látványosan rothadó emberi testekkel szemlélteti az emberi lét végét, világunk dicsőségének múlandóságát. A haarlemi arcképfestő Hals az idősek otthona régenseinek csoportképéin az előkelő hölgyek és urak maguk is öregek már. A protestáns értékrendnek megfelelően idejük és vagyonuk egy részét karitatív tevékenységekre fordítják. A párbeszédbe helyezett alkotások itt is eltérő módon, de hasonló gondolatokról szólnak, az emberi élet törékenysége mellett a jótékonyság fontosságába vetett hitet mutatják meg.

Rembrandt Rulez. Az amszterdami Rembrandt-Velázquez kiállítás esetében azonban ennek az évfordulósnak kijáró extra figyelem mellett egyértelmű logisztikai okai is vannak. A Posztóscéh elöljáróinak és a többi híres Rembrandt festménynek mindössze néhány folyosónyi távot kellett megtenniük a tárlatra, míg Velázquez legnagyszerűbb alkotásaiért továbbra is Madridba kell utaznunk.

2019 október 12. - 2 éve